Ülünk a nappaliban, nézzük a tévét, francia adót. Feltűnik az Eiffel torony. Egyszerre szólalunk meg: "Itt léptél fel!" - mondom, "Itt léptem fel!" - mondja Anikó, és több, mint cinkosan, inkább a legmélyebb barátság bensőségességével összenevetünk, mert én már majdnem belebújtam Ungár Anikó bőrébe. Ismerem a gesztusait, a mozdulatai motivációit, a dinamikáját, a szempillája rezdülését. Az Eiffel kaland mélyén is ott van a már meg sem jegyzett kiegészítés - a második emelet..., de erről majd a Párizs címszónál bővebben írok -, szóval mit lehet hozzátenni ahhoz, hogy több mint húsz éve ismerem?! És van-e jobb indok egy ismeretség barátsággá mélyüléséhez, mint két fiúgyerek, akik minden összebeszélés nélkül megszül,ettek 1989-ben, s ugyancsak előzetes egyeztetés nélkül ma is ugyanabba az iskolába, osztályba, sőt néha-néha egy padban tanulnak?! Nos, az utóbbi években Anikó és jelen könyv szerzője barátnők. Ezt a fogalmat ne illesse jelző. Egyszerű és tiszta, sőt, az esetek jelentős százalékában tisztítótűzszerű a kapcsolat - mindkettőnk számára.