Galgóczi Erzsébet összegyűjtött elbeszéléseit tartja kezében az olvasó. Az elbeszélés, a novella más "anyagból", másfajta megmunkálással készül, mint a regény: ez közkeletű igazság. De, mint minden igazság alól, ez alól is van kivétel: Galgóczi kötetére leginkább ez a definíció illik: ál-novelláskötet. Típusai, alaphelyzetei, konfliktusai más történelmi körülmények között újra meg újra felbukkannak - néha még a hősök neve is ugyanaz -, mint a búvópatak, amely egy időre eltűnik szemünk elől, a föld alatt folytatja útját, s amikor újra felszínre tör, akkor ismerünk rá: ezzel már találkoztunk, a történelemnek egy korábbi konfliktusforrásánál. Szerves és önmagában teljes világ, amelyet ábrázol.
Galgóczi küzdő ember kezdettől, s már első írásaiban megtalálja igazi ellenfelét: a tulajdont - vagy annak itthagyott csődtömegét ízlésben, szokásban, szemléletben - és a magányt. Szenvedélyes alkat, mert nem tud beletörődni semmibe, ami hazug, gyáva, korszerűtlen és megalkuvó - nem tudja az előkelő arisztokratizmus és a kívülálló cinizmus magatartását elfogadni. Ezt fejezi ki kötetének címe is: Inkább fájjon!
Legjobb írásai a monumentális ember- és sorslátás irányába mutatnak. Figurái szélsőségesek, szenvedélyesen célratörők, helyzetei nagyszabásúak: mindig morál ütközik a közönnyel. Lelkiismeretes író, az igazság megszállotja. Formai erénye az olvasmányosság és a feszült cselekményvezetés, egyszóval: az epikai hitel.